Álmomban Noe az ágyam szélén ült és csak nézett. Én is néztem. A fülbevalóit kiszedte, haja is csak a természetétől adódóan állt a szélrózsa minden irányába. Csak néztük egymást, és ő szólalt meg először. Nagyon fura álom volt, mert azt kérdezte miért futottam el. Válaszoltam is neki, azt hiszem azt, hogy nem akarom, hogy utáljon. Erre ő megint kérdezett, ezúttal azt, hogy már miért utálna. Nagyon sokáig nem válaszoltam. Még egyszer megkérdezte, de ezúttal az arcomat is megsimogatta. Elmondtam neki, hogy szeretem. Hogy mielőtt felfoghattam, vagy megakadályozhattam volna már szerettem.
Sírtam és egyre csak a szeretlek és a sajnálom szavakat ismételgettem, de nem hagyta abba az arcom simogatását. Egy idő után megunhatta, mert kitakart és az ölébe vett, hogy ott ringasson. A pólójába zokogtam, hangtalanul, de végtelen fájdalommal vegyítve, ő pedig egyre csak ringatott és ringatott.
Jóleső melegség áradt belőle, pedig én is majd meggyulladtam. Egyenletes dübörgés, ahogy fejemet a mellkasába passzíroztam, aztán eltűnt. Minden sötétté vált és mire újra világos lett már a takaró alatt vacogtam a hidegtől. Egyedül. Se Noe, se Anyu. Senki se volt mellettem. Ha esetleg kiabáltam volna valaki mellém jön, de az nem ő lesz. Szuggeráltam az ajtót, hogy nyíljon ki, de az csukva maradt. Egyenletes kopogás ahogy a szél az ablaknak veri az esőcseppeket, de ezen kívül? Mindenhol csend, csak én sípolok minden egyes lélegzet vételemnél.
Legközelebb amikor magamhoz tértem még mindig hideg volt. Nem is a hideggel volt bajom. A szemem égett, nem tudtam kinyitni, valaki meg a mellkasomnál motoszkált. Langyos, sima érintés ahogy nekem nyomnak valamit. Meg akarom kérdezni, hogy ki az, és mit akar, de a torkom üvegszilánkokkal van tele. Sok pici szilánk ami nyeléskor és levegő vételnél is kész kilyuggatni a torkomat.
Hangokat hallok. Anyu, Apu és egy idegen, talán egy nő. Anyu sír, Apu azt kérdezi mikor jövök rendbe. Valaki a kezemet fogja, hát megszorítom. Hálából összenyomja azt, de valami meleg ér a homlokomhoz. Beszél hozzám, Anyu az. Azt mondja minden rendben, meggyógyulok, de én nem érzem magam betegnek. Nem.
Úgy érzem már meghaltam. Meghaltam és valahogy a testembe ragadtam. Elmondanám neki is ezt, én tényleg! De a torkomban még mindig szilánkok táncolnak, legalább a szememet ki tudom nyitni. Mintha egy kaleidoszkópba néznek, mosolygok, mert gyönyörű. Végre valami ami tetszik. Mély levegőt veszek, hogy elmondjam ezt Anyu-nak is, de levegő helyett homokkal telítődik meg a tüdőm, úgyhogy köhögök. Köhögök és elfordulok Anyu-tól, mert valami itt nagyon nincs rendben.
A torkomat kaparom és könyörgök magamban, hogy legyen már vége. Anyu most már hangosan zokog, én remegek. Az idegen? Apu-val beszél. Kórházat és mentőt emlegetnek, de nem értem tisztán. Minden mintha egy szűrőn folyna át. Szép lassan, én pedig újra kapok levegőt. Visszadőlök a hátamra és Anyu-t keresem a kezemmel, de őt már nem találom.
Érdes, bőrkeményedésekkel teli erős kéz emeli fel az enyémet, és Aput hallom. Ezúttal ő mondja, hogy minden helyre fog jönni, de kérdem én van-e itt bárminek is helye? Van-e valami amit egyáltalán el lehetne rakni? Sehol semmi, ő sincs itt. Kiabálás, ezúttal egy kemencében vagyok. Valami erővel szétfeszíti először a jobb majd a bal szememet. A kaleidoszkóp fehérré változik, minden szín eltűnik belőle, akárha a nap felé tartod.
Nem is kiabálás. Ebben a hangban nincs semmi emberi. Tudom már, mentő! Ez egy mentő szirénája. Minden hangot elnyom, még a szívverésemét is. Semmi más, csak a meglepően nyugtató sziréna. Az utolsó gondolatom mielőtt elnyel a sötétség az, hogy szeretem a szirénát, úgyhogy mosolyogva alszom el.
Egyenletes pittyegés. Kinyitom a szemem, de eltűnt a gyönyörű kaleidoszkóp. Egy fehér szoba. Biztos a kórházban vagyok. Hosszú idő óta először nem fázok és nem is sülök meg. Körülnézek, egy órát keresek. Megtalálom, azt mondja fél egy. Kinézek az ablakon, sötét van és esik az eső. Biztos este van, nincs bent senki. Felülök és a kezemre nézek. Egy bazinagy tű. Hogy mi? Még egyszer leellenőrzöm, de tényleg infúzióra kötöttek. Én ezért még megölök valakit.
Gondolom, és ezúttal normális álomba merülök. Nem látogat meg senki, minden csendes és békés. Csak a hátam fáj egy kicsit.
Sírtam és egyre csak a szeretlek és a sajnálom szavakat ismételgettem, de nem hagyta abba az arcom simogatását. Egy idő után megunhatta, mert kitakart és az ölébe vett, hogy ott ringasson. A pólójába zokogtam, hangtalanul, de végtelen fájdalommal vegyítve, ő pedig egyre csak ringatott és ringatott.
Jóleső melegség áradt belőle, pedig én is majd meggyulladtam. Egyenletes dübörgés, ahogy fejemet a mellkasába passzíroztam, aztán eltűnt. Minden sötétté vált és mire újra világos lett már a takaró alatt vacogtam a hidegtől. Egyedül. Se Noe, se Anyu. Senki se volt mellettem. Ha esetleg kiabáltam volna valaki mellém jön, de az nem ő lesz. Szuggeráltam az ajtót, hogy nyíljon ki, de az csukva maradt. Egyenletes kopogás ahogy a szél az ablaknak veri az esőcseppeket, de ezen kívül? Mindenhol csend, csak én sípolok minden egyes lélegzet vételemnél.
Legközelebb amikor magamhoz tértem még mindig hideg volt. Nem is a hideggel volt bajom. A szemem égett, nem tudtam kinyitni, valaki meg a mellkasomnál motoszkált. Langyos, sima érintés ahogy nekem nyomnak valamit. Meg akarom kérdezni, hogy ki az, és mit akar, de a torkom üvegszilánkokkal van tele. Sok pici szilánk ami nyeléskor és levegő vételnél is kész kilyuggatni a torkomat.
Hangokat hallok. Anyu, Apu és egy idegen, talán egy nő. Anyu sír, Apu azt kérdezi mikor jövök rendbe. Valaki a kezemet fogja, hát megszorítom. Hálából összenyomja azt, de valami meleg ér a homlokomhoz. Beszél hozzám, Anyu az. Azt mondja minden rendben, meggyógyulok, de én nem érzem magam betegnek. Nem.
Úgy érzem már meghaltam. Meghaltam és valahogy a testembe ragadtam. Elmondanám neki is ezt, én tényleg! De a torkomban még mindig szilánkok táncolnak, legalább a szememet ki tudom nyitni. Mintha egy kaleidoszkópba néznek, mosolygok, mert gyönyörű. Végre valami ami tetszik. Mély levegőt veszek, hogy elmondjam ezt Anyu-nak is, de levegő helyett homokkal telítődik meg a tüdőm, úgyhogy köhögök. Köhögök és elfordulok Anyu-tól, mert valami itt nagyon nincs rendben.
A torkomat kaparom és könyörgök magamban, hogy legyen már vége. Anyu most már hangosan zokog, én remegek. Az idegen? Apu-val beszél. Kórházat és mentőt emlegetnek, de nem értem tisztán. Minden mintha egy szűrőn folyna át. Szép lassan, én pedig újra kapok levegőt. Visszadőlök a hátamra és Anyu-t keresem a kezemmel, de őt már nem találom.
Érdes, bőrkeményedésekkel teli erős kéz emeli fel az enyémet, és Aput hallom. Ezúttal ő mondja, hogy minden helyre fog jönni, de kérdem én van-e itt bárminek is helye? Van-e valami amit egyáltalán el lehetne rakni? Sehol semmi, ő sincs itt. Kiabálás, ezúttal egy kemencében vagyok. Valami erővel szétfeszíti először a jobb majd a bal szememet. A kaleidoszkóp fehérré változik, minden szín eltűnik belőle, akárha a nap felé tartod.
Nem is kiabálás. Ebben a hangban nincs semmi emberi. Tudom már, mentő! Ez egy mentő szirénája. Minden hangot elnyom, még a szívverésemét is. Semmi más, csak a meglepően nyugtató sziréna. Az utolsó gondolatom mielőtt elnyel a sötétség az, hogy szeretem a szirénát, úgyhogy mosolyogva alszom el.
Egyenletes pittyegés. Kinyitom a szemem, de eltűnt a gyönyörű kaleidoszkóp. Egy fehér szoba. Biztos a kórházban vagyok. Hosszú idő óta először nem fázok és nem is sülök meg. Körülnézek, egy órát keresek. Megtalálom, azt mondja fél egy. Kinézek az ablakon, sötét van és esik az eső. Biztos este van, nincs bent senki. Felülök és a kezemre nézek. Egy bazinagy tű. Hogy mi? Még egyszer leellenőrzöm, de tényleg infúzióra kötöttek. Én ezért még megölök valakit.
Gondolom, és ezúttal normális álomba merülök. Nem látogat meg senki, minden csendes és békés. Csak a hátam fáj egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése