Ha most azt mondanám, hogy soha nem fájt még ennyire semmim mint most mindenem, egy cseppet sem túloznék. Mondjuk a bal csuklóm többé kevésbé tűrhetően érzi magát, de ezen kívül mindenem csíp, szúr, harap. Na jó, a szememmel sincsenek bajok így kihasználom a helyzetet.
Valami itt nem stimmel. Létezik, hogy egy óriás otthonában vagyok és valami bazinagy párnán fekszem? Ja nem, csak még mindig macska vagyok. Visszaváltozva hót lazán megállapítom, hogy pucér vagyok, ami azt jelenti, hogy régen nem voltam magamnál. Körülbelül egy nap alatt tűntek el régebben a ruháim, de már egy ideje nem próbáltam.
Oké, ki kéne találni, hogy kihez tartozik ez az észveszejtően kék szoba. Ai biztosan imádná, bár az ő ízléséhez mérve talán túl sok benne a fekete. Ó baszki! A lábaim nem feltétlen bírják el a súlyomat. Hmm. Rendben, az a szekrény pont eléggé stabilnak tűnik ahhoz, hogy ne dőljön el ügyködésem alatt. Igen, igazam volt, simán fel tudtam húzni magam rajta ráadásul a vége nincs messze egy ajtótól. Az pont megfelel a tájékozódási akaratomnak, mármint az ha én most ott bemegyek.
Miért érzem úgy, hogy a hátam ketté akar szakadni? Uff basszuskarikaszöcske! Rendben ez már az ajtó kilincs, le kellene nyomni... Egy, két, há' és- Még egyszer, egy két há' éééés, Siker! Félve bekukucskálok, élvégre akár egy szekta is bezárhatott abba a szobába. Fürdő. Végül is szomjas vagyok, úgyhogy nem származhat bajom belőle, ha egy kicsit felfrissítem magamat.
Körülnézve egyértelműen látható, hogy egy jó nagy, ezüst színű fürdőről van szó. Vissza szívom. A csap a lehető legtávolabb helyezkedik el, úgyhogy igenis származhat belőle bajom, gondolom érzékeim szerint egy óra múlva, immár a mosdóra támaszkodva. Lihegek még egyet kettőt és behajolok a csap alá, hogy megihassam a világ fél ivóvíz készletét.
Dolgom végeztével elzárom a hideg vizet és felegyenesedek ami rossz ötletnek tűnt.
-A jó édes ku-!- üvöltöttem teljes tüdőből a hátamba nyilalló fájdalom hatására, de későn jutott eszembe, hogy éppen bujkálok.
Nyilvánvalóan valaki már hallgatózhatott egy ideje, mert alig estem össze a padlóra, már ki is csapódott az ajtó, így még pont láthatta az illető az emberi alakom, de gyorsan vissza változtam macskává. Az kell még, hogy rájöjjön, hogy kivel van dolga!
-Claire hozz valami orvosi cuccot! Szétnyílt a sebe a hátán!- üvöltötte ezúttal egy kellemesen mély orgánum -Te hülye! Miért nem tudtál addig várni a mozgással amíg valaki azt nem mondja, hogy mozoghatsz?!- szavait meglepően kedves hangon hallatta, de amikor felemelt szívesen megkarmoltam volna, olyan kibaszottul fájt tőle a hátam -Bocs, nem direkt volt- válaszolta a panaszkodásomra. Lehet, hogy egy picit, egészen véletlenül mégiscsak megkarmoltam?
A szobába érve nem állt meg hanem kiment egy ajtón és valamennyivel később lerakott egy nagyon hideg asztalra. Fájdalomtól bódult fejjel sikerült felfognom egy érdekes személy jelenlétét. A nő még Anyunál is sokkal kisebb volt, de arányos, úgyhogy kizárásos alapon csak kicsi nem pedig törpe. Nagyon kicsi, maximum 160 lehet, de most, hogy így ebben nem vagyok biztos, mert a csávó aki most volt oly kedves és nem éppen gyengéden lefogni- később ezért még megkarmolom! -eléggé óriásnak tűnik, úgyhogy van egy olyan tippem, hogy kicsit nagyon nem biztos most a megfigyelő képességem.
-Mi történt?- hallatszott tompán a nő hangja.
-Felébredt, ami nem is lett volna baj, csak a hülyéje még hajolgatott is párat- felelte jóval aggódóbb hangon az előző férfi. Nem karmolom meg.
-Miért nem akadályoztad meg?- csattant fel, és valamit pakolászni kezdett -Nem vagyok én állatorvos, nem tudom a gondját viselni, ha valami baja esik!- hmm. Lehet, hogy vissza kellene változnom? Lehet, de még mindig pucér vagyok... -Az isten szerelmére, fogd már le!
Erőtlenül a férfi karja felé fújok, és nem törődve erőfeszítéseivel a hasamra fekszem. Ösztöneim üvöltözését figyelmen kívül hagyva a változásra koncentrálok, ami nem megy könnyen.
-Te, ez nem lehet, hogy-
-Biztos!- gyors eszmecseréjüket még épphogy hallom, de egy újabb kísérletet követően, ami szerencsére sikerrel is végződött, elájultam.
Legközelebb, amikor felébredek, megint ugyanabban a szobában vagyok, csak most egy óriási ágyon. Hogy hogy nem vettem észre ezt az előző alkalommal nem tudom, de nyugodt szívvel ráfoghatom arra, hogy nem teljesen voltam a magam ura. Most pedig még annyira sem, mert amikor leteszem a lábam a földre észreveszem, hogy ki vagyok kötözve. Nem erősen, sőt csak egy masnira, de azért mégis.
Valami itt nem stimmel. Létezik, hogy egy óriás otthonában vagyok és valami bazinagy párnán fekszem? Ja nem, csak még mindig macska vagyok. Visszaváltozva hót lazán megállapítom, hogy pucér vagyok, ami azt jelenti, hogy régen nem voltam magamnál. Körülbelül egy nap alatt tűntek el régebben a ruháim, de már egy ideje nem próbáltam.
Oké, ki kéne találni, hogy kihez tartozik ez az észveszejtően kék szoba. Ai biztosan imádná, bár az ő ízléséhez mérve talán túl sok benne a fekete. Ó baszki! A lábaim nem feltétlen bírják el a súlyomat. Hmm. Rendben, az a szekrény pont eléggé stabilnak tűnik ahhoz, hogy ne dőljön el ügyködésem alatt. Igen, igazam volt, simán fel tudtam húzni magam rajta ráadásul a vége nincs messze egy ajtótól. Az pont megfelel a tájékozódási akaratomnak, mármint az ha én most ott bemegyek.
Miért érzem úgy, hogy a hátam ketté akar szakadni? Uff basszuskarikaszöcske! Rendben ez már az ajtó kilincs, le kellene nyomni... Egy, két, há' és- Még egyszer, egy két há' éééés, Siker! Félve bekukucskálok, élvégre akár egy szekta is bezárhatott abba a szobába. Fürdő. Végül is szomjas vagyok, úgyhogy nem származhat bajom belőle, ha egy kicsit felfrissítem magamat.
Körülnézve egyértelműen látható, hogy egy jó nagy, ezüst színű fürdőről van szó. Vissza szívom. A csap a lehető legtávolabb helyezkedik el, úgyhogy igenis származhat belőle bajom, gondolom érzékeim szerint egy óra múlva, immár a mosdóra támaszkodva. Lihegek még egyet kettőt és behajolok a csap alá, hogy megihassam a világ fél ivóvíz készletét.
Dolgom végeztével elzárom a hideg vizet és felegyenesedek ami rossz ötletnek tűnt.
-A jó édes ku-!- üvöltöttem teljes tüdőből a hátamba nyilalló fájdalom hatására, de későn jutott eszembe, hogy éppen bujkálok.
Nyilvánvalóan valaki már hallgatózhatott egy ideje, mert alig estem össze a padlóra, már ki is csapódott az ajtó, így még pont láthatta az illető az emberi alakom, de gyorsan vissza változtam macskává. Az kell még, hogy rájöjjön, hogy kivel van dolga!
-Claire hozz valami orvosi cuccot! Szétnyílt a sebe a hátán!- üvöltötte ezúttal egy kellemesen mély orgánum -Te hülye! Miért nem tudtál addig várni a mozgással amíg valaki azt nem mondja, hogy mozoghatsz?!- szavait meglepően kedves hangon hallatta, de amikor felemelt szívesen megkarmoltam volna, olyan kibaszottul fájt tőle a hátam -Bocs, nem direkt volt- válaszolta a panaszkodásomra. Lehet, hogy egy picit, egészen véletlenül mégiscsak megkarmoltam?
A szobába érve nem állt meg hanem kiment egy ajtón és valamennyivel később lerakott egy nagyon hideg asztalra. Fájdalomtól bódult fejjel sikerült felfognom egy érdekes személy jelenlétét. A nő még Anyunál is sokkal kisebb volt, de arányos, úgyhogy kizárásos alapon csak kicsi nem pedig törpe. Nagyon kicsi, maximum 160 lehet, de most, hogy így ebben nem vagyok biztos, mert a csávó aki most volt oly kedves és nem éppen gyengéden lefogni- később ezért még megkarmolom! -eléggé óriásnak tűnik, úgyhogy van egy olyan tippem, hogy kicsit nagyon nem biztos most a megfigyelő képességem.
-Mi történt?- hallatszott tompán a nő hangja.
-Felébredt, ami nem is lett volna baj, csak a hülyéje még hajolgatott is párat- felelte jóval aggódóbb hangon az előző férfi. Nem karmolom meg.
-Miért nem akadályoztad meg?- csattant fel, és valamit pakolászni kezdett -Nem vagyok én állatorvos, nem tudom a gondját viselni, ha valami baja esik!- hmm. Lehet, hogy vissza kellene változnom? Lehet, de még mindig pucér vagyok... -Az isten szerelmére, fogd már le!
Erőtlenül a férfi karja felé fújok, és nem törődve erőfeszítéseivel a hasamra fekszem. Ösztöneim üvöltözését figyelmen kívül hagyva a változásra koncentrálok, ami nem megy könnyen.
-Te, ez nem lehet, hogy-
-Biztos!- gyors eszmecseréjüket még épphogy hallom, de egy újabb kísérletet követően, ami szerencsére sikerrel is végződött, elájultam.
Legközelebb, amikor felébredek, megint ugyanabban a szobában vagyok, csak most egy óriási ágyon. Hogy hogy nem vettem észre ezt az előző alkalommal nem tudom, de nyugodt szívvel ráfoghatom arra, hogy nem teljesen voltam a magam ura. Most pedig még annyira sem, mert amikor leteszem a lábam a földre észreveszem, hogy ki vagyok kötözve. Nem erősen, sőt csak egy masnira, de azért mégis.
Leveszem magamról, és megnézve a végét megállapítható, hogy egy csengőre van kötve. A csengő mellett egy papíron angolul az áll, hogy: "Ne hajolgass, csengess amikor felébredtél!"
Megfogadva a tanácsát csengetek, majd az ablak belső párkányához megyek, és egy rövid elemzés után felülök rá. A környék ismeretlen, ráadásul este van. Vajon mennyi ideje lehetek távol hazulról? Kerestetnek Anyu-ék, vagy pedig bíznak bennem annyira, hogy hazamegyek? Ha tehetném visszafordítanám az eseményeket és meg nem történté tenném a hisztimet! Annyira hiányoznak!
Lépések hangzanak fel. Gyors lépések, meg egy dörrenés, amire az ajtóhoz kapom a fejem. Annak kinyíltakor az a férfi, fiú(?) jön be a homlokát fogva aki a múltkor is elcipelt arra a hideg asztalra. Szemezünk egy picit, majd értelmesen megkérdezi:
-Magadhoz tértél?- megrázza a fejét, és inkább mást tesz fel -Fáj még a hátad?
-Kicsit- válaszolom -Viszont a fejem nagyon.
-Nem csoda, agyrázkódásod van- fújja ki a levegőt. Mellém sétál és a karjaiba vesz.
Most már legalább tudom, hogy körülbelül velem egy idős, és jó kondiban van. Nagyon jó kondiban.
-Hova viszel?
-Claire-hez. Az lenne a legjobb, ha megint megvizsgálna.
Nem válaszolok, hanem elkezdek nézelődni. Szép ház, azt meg kell hagyni, gyönyörű színek, és sehol egy linóleum, vagy szőnyeg. Azokat utálom, de ha egy szőnyeg puha, akkor azért még maradhat. A fal világos, valószínűleg fehér színre van festve, de a plafon barnára. Nem olyan fosszínű mint a suli linóleuma, hanem mintha csak kávéval festették volna le. Vagy tudom is én, egyszerűen lehet, hogy csak sima fa.
-Mi a neved?- zökkent ki gondolataimból.
-Ao, és a tied?- nézek a szemeibe. Sötét, talán barna.
-Noah, de hívhatsz Noe-nak- szép a neve. Szokatlan, de nekem tettszik. Haja pedig szintén barna. Barna mániájuk van, vagy mi?
-És hogy kerültél az úttest közepére ilyen gyászos állapotban?
-Elütöttek.
-És otthagytak? De hát ezt jelenteni kell a rendőrségen!- áll meg egy ajtó előtt, és csak néz rám.
-Nem, nem. Semmi baj, esett az eső úgyhogy már biztos, hogy nem tudjuk meg, hogy ki volt az. Ráadásul a hátamnak ment neki, ezért azt sem tudom, hogy mi volt a színe.
-Ez megmagyarázza, hogy miért volt olyan rossz állapotban. Mármint a hátad.
Idő közben beértünk ugyanabba a szobába ahol az a hideg asztal is volt, és megint lefektetett rá. Körülnézve feltűnik, hogy ez az asztal nem ide való, mert egy garázsban vagyunk. Egy fekete motor parkol úgy két méterrel odébb, úgyhogy biztos vagyok benne.
-És mióta vagyok itt?- kérdeztem egy sóhajtás után.
-Péntek van.
-Azonnal haza kell mennem!- toltam fel magam, de a vállaimnál fogva visszanyomtak.
-Csak miután megvizsgáltalak- mondta Claire. Észre se vettem, hogy bejött az ajtón -Tegnap, hogy biztosra menjek összevarrtam a sebedet, és azóta nagyon gyorsan gyógyul, de azért, ha nem baj még megnézném, hogy kell-e félni attól, hogy esetleg újra kinyílna- mire befejezte a mondandóját a pólót ami rám lett adva feltolta a lapockáim fölé -Hmm, különös, már majdnem teljesen begyógyult. Mondjuk a hajad után ez már nem olyan meglepő, de azért érdekelne, hogy honnan jöttél. A fejed, hogy van? Hányingered van?
-Szédülök, és fájok, de ezen kívül semmi. Sokkal jobb, mint akkor amikor először felkeltem- most hagyják, hogy felüljek -Haza mehetek?
-Persze, csak meg akartam győződni arról, hogy nincs semmi bajod. Lábra tudsz állni egyedül?- tudok -Rendben, most először elmegyünk a kórházba, ahol megvizsgállak, és utána hazaviszünk, rendben?
-Igen. Nem lenne baj, ha ennék előtte?- mindjárt éhen halok.
-Noe adj neki valami kaját, én pedig hazatelefonálok a férjemnek, hogy ma már otthon alszok.
Miután egyedül maradtunk odasétálok a motorhoz és azt kezdem nézni, de eltűnik alólam a talaj.
-Hé!- a fejére nézve elpirulok, mert egy hatalmas vigyor uralja az arcát.
-Azt hittem éhes vagy!- elindul arra amerről jöttünk, de most nem megy fel a lépcsőn. Kár, nagyon szép volt a kapaszkodó. Viszont a konyha még annál is szebb!
-Anyád, ez gyönyörű!- tátom el a számat miután lerakott a földre.
-Köszönöm. Ülj csak le- mutatott a bárpultra. Még olyan magas ülőkéje is van hozzá!
-Nincs kedved nekem adni ezt a széket?- kérdezem miután felmásztam az említett csodára. Az hogy magas nem mutatja az igazi méretét. Ha nem lenne semmi bajom akkor biztos, hogy felugortam volna rá, mert a könyököm környékén van a teteje.
-Nem, de ha máskor is jössz, akkor mindig leülhetsz ide- tűnik elő a feje a hűtőből -Szereted a rántottát?
-Igen!
-Akkor azt kapsz- szedi elő a hozzávalókat.
-Hagyma?- az meg minek?
-Ne aggódj, finom lesz, maximum csinálok másikat- nyugtatgat és a felvágottért már nem is szólok. Ezek után már inkább a kuktát figyelem.
Kifejezetten helyes, sőt szexi. A haja rövid, és értelmesnek tűnik az a barna szempár. Bár ha jobban megnézem, furcsa módon inkább a kékre hasonlít. Létezik, hogy olyan sötét, hogy már barnának tűnik?
-Milyen színű a szemed?- csúszik ki a kérdés.
-Azt mondják a kedvemtől függ- mondja a szemembe nézve -Most milyen?
-Olyan barnás.
-Nézd meg jobban- hajol hozzám közelebb, mire ismét elpirulok.
Közelebbről megnézve a szemeit egyértelmű, hogy semmi köze a barnához. Tisztán látszik, hogy kék, ráadásul hasonlít ahhoz mint amilyen a szobának a színe volt.
-Pont olyan mintha abban a szobában lennék- kotyogom ki.
-Az az enyém. Kölcsön adtam, mivel egy beteg csak nem aludhat a kanapén, ráadásul Claire elfoglalta a vendégszobát is.
-Köszönöm. Mármint ezt az egészet- sütöm le a szemeimet -Ó, máris kész?- kérdezem az egyértelműt, mert a rántotta előttem illatozik egy tányéron, de evőeszközt nem találok.
-Hamar kész van. Mennyi kenyeret kérsz?- rak le elém egy villát.
-Kettőt.
Miután leült elém neki is kezdtünk. Félve ettem bele, de igaza volt, isteni íze van! Ha nem telítődtem, volna meg akkor még repetát is kértem volna.
-Ízlett?- felnéztem a tányéromból. Már megint vigyorog.
-Igen- húztam ki magam, mert eddig a tányér fölé görnyedtem.
-Mennyi idős vagy?- ő még mindig eszik, ez de ciki.
-18, te?- érzem, hogy elpirulok, de nem foglalkozok fel.
-Szintén- lepődik meg -Ne mond, hogy idősebb vagy nálam! Melyik hónapban születtél?
-Május.
-Huh nyertem, én februári vagyok- most még szélesebb a mosolya, ami engem is arra késztet, hogy kövessem a példáját. Jó fej.
-Kérsz még?- veszi el előlem a tányért miután ő is végzett.
-Nem, teli vagyok. Mikor megyünk?- szállok le a székről.
-Nemsokára, de előbb felöltöztetlek. Hideg van kint- ezúttal nem vesz fel, amit valamiért egy kicsit bánok
-Köszönöm.
Jé, nincs rajtam zokni!
-Cipő!- csapok a homlokomra, amit nem kellett volna -Aú!
-Mondom én, hogy hülye vagy!- mégis csak felemel -Majd előkeresem a régi cipőimet, biztos lesz olyan ami jó rád.
-Köszönöm, mindent!- nyomok puszit az arcára. Na jó, ácsi! Mégis mi folyik itt?
Gyorsan elengedem az arcát, és erősen arra koncentrálok, hogy ezúttal ne piruljak el. Nem tudom, hogy sikerrel jártam-e, de melegen ajánlom, hogy igenlő legyen rá a válasz! Valami nagyon tönkremehetett a fejemben.
A szobájában lerak az ágyra, és keresgélni kezd, de hamar magamra hagy. A pulcsi minimum három számmal nagyobb a kelleténél. Nadrág. Ha jól látom most egy eredetileg térdig érő van rajtam, de mivel a gazdája álláig is alig érek, így megértem, hogy miután ugrálva felráncigáltam magamra a darab csak övvel marad rajtam. A zoknival pedig nem lehet semmit se tenni, lóg és kész.
Olyan érzés mint amikor Aki gyorsabban nőtt mint én, és mire ezt végre hajlandó voltam elmondani Anyu-nak már minden lógott rajtam. Onnantól kezdve már nem lehetett azt csinálni, hogy csak az egyikünknek veszünk ruhát, és cserélgetjük amink van. Pedig mindig is szerettem Aki ruháiban lenni, és bárki bármit mondjon, szerintem ő is az enyémekben. Most ha szerencsém van akkor elcsórhatom néhány pulcsiját, de ezek után... Lehet, hogy már csak Azu adja kölcsön a sajátját, mondva, hogy egy hiszti picsa hordjon női ruhákat. Megérteném, és még fel is venném, csak had kérjek bocsánatot.
-Min merengtél el ennyire?- hajol az arcomba Noah. Észre se vettem, de már egy ideje az ágy háttámlájához dőlve kucorogtam.
-He? Ja, csak a családomon. Szerinted megbocsátanak nekem?- suttogom a lábainak.
-Ide figyelj kiscica!- nyúl az állam alá -Ha csak fele annyira aggódtak érted mint mi, akkor is olyan ordináré üvöltözést fognak lecsapni neked, hogy soha nem felejted el! Mondjuk belőled kiindulva inkább bőgni fognak, mert olyan kis félénknek tűnsz, de az már részlet kérdés- pislogok párat, hogy felfogjam amit mondott.
Kellett megemlíteni a sírást, máris érzem, hogy egyre jobban szúrnak a szemeim.
-Jaj, ne sírj már! Nem azért mondtam- veszi kezeibe a fejemet.
-Basszus! Nem hallottál arról, hogy ha azt mondod valakinek, hogy ne sírjon, akkor juszt is hogy bömbölni fog?- szipogtam becsukva a szemem, mert hű vagyok a szavaimhoz.
-Ne haragudj! Viszont mennünk kéne, mert Claire már csak ránk vár- harag az nincs bennem, de azért bólintok neki, hogy minden rendben.
-Milyen messze van innen a kórház?- töröltem le a könnyeimet. Még mindig folynak, de szerintem, ha kellőképpen elterelem a figyelmemet akkor el fognak állni. Addig is az ökleimmel szárítom fel, mert egy felnőtt, főleg egy férfi, nem sírhat. Ó basszus, pedig én mindig is szerettem sírni! Utána mindig jobban érzem magamat, ráadásul könnyebb is elaludni.
-Fél, háromnegyed óra legfeljebb. Miért?
-Semmi különös, csak álmos vagyok- átnézek a vállai fölött és egy gyönyörűséget pillantok meg. Kicsi, hófehér, és nagyon puhának tűnik -Neked van macskád?!
Szinte végszóra üvöltöttem el magam. A kölyök éppen a fenekét riszálta amikor észrevettem, és a legjobb pillanatban támadta meg gazdája fejét. Valószínűleg csak a haját akarta egy kicsit megtépni, de mivel kérdésemre Noe megfordult az arcán ért célba. Szerencsétlenségemre a fiú annyira megijedt a macska landolásától a pofáján, hogy az állat könnyen tovább lökte őt. Egyenesen felém, nyugtáztam a fejemet tapogatva. Pont a vállával jött nekem.
-Hógolyó! Könyörgöm, ne a fejemet célozd! Arra még szükségem lenne- szidta meg a macskát, két keze között fogva. Csak azért nem nevetek az összekarmolt képén, mert a fejemet sikeresen bevertem a falba is, így pedig egyszerre három helyem is fáj. Élöl, hátul és belül.
-Ha eddig nem kaptam agyrázkódást, most már biztosan megtörtént- nyöszörgöm kínomban.
-Jaj. Azt hiszem ideje elindulnunk- rakja le a hófehér csodát.
-Kaphatok valami fejfájás csillapítót?- észre se vettem, hogy ez az ágy ilyen hatalmas, de már mászok egy ideje az eleje felé.
-Attól tartok nem. Majd bent biztos ,kapsz egy csomó gyógyszert, de addig is ki kellene bírnod. Amúgy mit csinálsz?
-Nem egyértelmű?- nézek hátra -Kímélem a fejemet- lehet nem ez a legjobb stratégia, de ettől függetlenül sokkal könnyebb négykézlábon menni. Bár tény és való, hogy nehezen értem padlót -Kinyitnád az ajtót? Nem érem fel.
-Na gyere te, kímélem a fejemet!- mire a mondat végére ért már a kezeiben voltam.
-Tudsz róla, hogy kényelmes vagy?- dőlök a mellkasának.
-Most először hallottam róla- mosoly bujkál a hangjában, de nem ellenőrzöm, szemeim már alvásra készek.
-Próbálj meg felébreszteni, ha odaértünk- ásítom.
-Hmm? Szép álmokat.
Az, hogy egy tigris miért volt vicces miközben felém osont, és egy hóviharban, miért változott végül kiscicává örök rejtély maradt az álomhatárom falain belül. Pedig igazán érdekelt volna.
-Szédülök, és fájok, de ezen kívül semmi. Sokkal jobb, mint akkor amikor először felkeltem- most hagyják, hogy felüljek -Haza mehetek?
-Persze, csak meg akartam győződni arról, hogy nincs semmi bajod. Lábra tudsz állni egyedül?- tudok -Rendben, most először elmegyünk a kórházba, ahol megvizsgállak, és utána hazaviszünk, rendben?
-Igen. Nem lenne baj, ha ennék előtte?- mindjárt éhen halok.
-Noe adj neki valami kaját, én pedig hazatelefonálok a férjemnek, hogy ma már otthon alszok.
Miután egyedül maradtunk odasétálok a motorhoz és azt kezdem nézni, de eltűnik alólam a talaj.
-Hé!- a fejére nézve elpirulok, mert egy hatalmas vigyor uralja az arcát.
-Azt hittem éhes vagy!- elindul arra amerről jöttünk, de most nem megy fel a lépcsőn. Kár, nagyon szép volt a kapaszkodó. Viszont a konyha még annál is szebb!
-Anyád, ez gyönyörű!- tátom el a számat miután lerakott a földre.
-Köszönöm. Ülj csak le- mutatott a bárpultra. Még olyan magas ülőkéje is van hozzá!
-Nincs kedved nekem adni ezt a széket?- kérdezem miután felmásztam az említett csodára. Az hogy magas nem mutatja az igazi méretét. Ha nem lenne semmi bajom akkor biztos, hogy felugortam volna rá, mert a könyököm környékén van a teteje.
-Nem, de ha máskor is jössz, akkor mindig leülhetsz ide- tűnik elő a feje a hűtőből -Szereted a rántottát?
-Igen!
-Akkor azt kapsz- szedi elő a hozzávalókat.
-Hagyma?- az meg minek?
-Ne aggódj, finom lesz, maximum csinálok másikat- nyugtatgat és a felvágottért már nem is szólok. Ezek után már inkább a kuktát figyelem.
Kifejezetten helyes, sőt szexi. A haja rövid, és értelmesnek tűnik az a barna szempár. Bár ha jobban megnézem, furcsa módon inkább a kékre hasonlít. Létezik, hogy olyan sötét, hogy már barnának tűnik?
-Milyen színű a szemed?- csúszik ki a kérdés.
-Azt mondják a kedvemtől függ- mondja a szemembe nézve -Most milyen?
-Olyan barnás.
-Nézd meg jobban- hajol hozzám közelebb, mire ismét elpirulok.
Közelebbről megnézve a szemeit egyértelmű, hogy semmi köze a barnához. Tisztán látszik, hogy kék, ráadásul hasonlít ahhoz mint amilyen a szobának a színe volt.
-Pont olyan mintha abban a szobában lennék- kotyogom ki.
-Az az enyém. Kölcsön adtam, mivel egy beteg csak nem aludhat a kanapén, ráadásul Claire elfoglalta a vendégszobát is.
-Köszönöm. Mármint ezt az egészet- sütöm le a szemeimet -Ó, máris kész?- kérdezem az egyértelműt, mert a rántotta előttem illatozik egy tányéron, de evőeszközt nem találok.
-Hamar kész van. Mennyi kenyeret kérsz?- rak le elém egy villát.
-Kettőt.
Miután leült elém neki is kezdtünk. Félve ettem bele, de igaza volt, isteni íze van! Ha nem telítődtem, volna meg akkor még repetát is kértem volna.
-Ízlett?- felnéztem a tányéromból. Már megint vigyorog.
-Igen- húztam ki magam, mert eddig a tányér fölé görnyedtem.
-Mennyi idős vagy?- ő még mindig eszik, ez de ciki.
-18, te?- érzem, hogy elpirulok, de nem foglalkozok fel.
-Szintén- lepődik meg -Ne mond, hogy idősebb vagy nálam! Melyik hónapban születtél?
-Május.
-Huh nyertem, én februári vagyok- most még szélesebb a mosolya, ami engem is arra késztet, hogy kövessem a példáját. Jó fej.
-Kérsz még?- veszi el előlem a tányért miután ő is végzett.
-Nem, teli vagyok. Mikor megyünk?- szállok le a székről.
-Nemsokára, de előbb felöltöztetlek. Hideg van kint- ezúttal nem vesz fel, amit valamiért egy kicsit bánok
-Köszönöm.
Jé, nincs rajtam zokni!
-Cipő!- csapok a homlokomra, amit nem kellett volna -Aú!
-Mondom én, hogy hülye vagy!- mégis csak felemel -Majd előkeresem a régi cipőimet, biztos lesz olyan ami jó rád.
-Köszönöm, mindent!- nyomok puszit az arcára. Na jó, ácsi! Mégis mi folyik itt?
Gyorsan elengedem az arcát, és erősen arra koncentrálok, hogy ezúttal ne piruljak el. Nem tudom, hogy sikerrel jártam-e, de melegen ajánlom, hogy igenlő legyen rá a válasz! Valami nagyon tönkremehetett a fejemben.
A szobájában lerak az ágyra, és keresgélni kezd, de hamar magamra hagy. A pulcsi minimum három számmal nagyobb a kelleténél. Nadrág. Ha jól látom most egy eredetileg térdig érő van rajtam, de mivel a gazdája álláig is alig érek, így megértem, hogy miután ugrálva felráncigáltam magamra a darab csak övvel marad rajtam. A zoknival pedig nem lehet semmit se tenni, lóg és kész.
Olyan érzés mint amikor Aki gyorsabban nőtt mint én, és mire ezt végre hajlandó voltam elmondani Anyu-nak már minden lógott rajtam. Onnantól kezdve már nem lehetett azt csinálni, hogy csak az egyikünknek veszünk ruhát, és cserélgetjük amink van. Pedig mindig is szerettem Aki ruháiban lenni, és bárki bármit mondjon, szerintem ő is az enyémekben. Most ha szerencsém van akkor elcsórhatom néhány pulcsiját, de ezek után... Lehet, hogy már csak Azu adja kölcsön a sajátját, mondva, hogy egy hiszti picsa hordjon női ruhákat. Megérteném, és még fel is venném, csak had kérjek bocsánatot.
-Min merengtél el ennyire?- hajol az arcomba Noah. Észre se vettem, de már egy ideje az ágy háttámlájához dőlve kucorogtam.
-He? Ja, csak a családomon. Szerinted megbocsátanak nekem?- suttogom a lábainak.
-Ide figyelj kiscica!- nyúl az állam alá -Ha csak fele annyira aggódtak érted mint mi, akkor is olyan ordináré üvöltözést fognak lecsapni neked, hogy soha nem felejted el! Mondjuk belőled kiindulva inkább bőgni fognak, mert olyan kis félénknek tűnsz, de az már részlet kérdés- pislogok párat, hogy felfogjam amit mondott.
Kellett megemlíteni a sírást, máris érzem, hogy egyre jobban szúrnak a szemeim.
-Jaj, ne sírj már! Nem azért mondtam- veszi kezeibe a fejemet.
-Basszus! Nem hallottál arról, hogy ha azt mondod valakinek, hogy ne sírjon, akkor juszt is hogy bömbölni fog?- szipogtam becsukva a szemem, mert hű vagyok a szavaimhoz.
-Ne haragudj! Viszont mennünk kéne, mert Claire már csak ránk vár- harag az nincs bennem, de azért bólintok neki, hogy minden rendben.
-Milyen messze van innen a kórház?- töröltem le a könnyeimet. Még mindig folynak, de szerintem, ha kellőképpen elterelem a figyelmemet akkor el fognak állni. Addig is az ökleimmel szárítom fel, mert egy felnőtt, főleg egy férfi, nem sírhat. Ó basszus, pedig én mindig is szerettem sírni! Utána mindig jobban érzem magamat, ráadásul könnyebb is elaludni.
-Fél, háromnegyed óra legfeljebb. Miért?
-Semmi különös, csak álmos vagyok- átnézek a vállai fölött és egy gyönyörűséget pillantok meg. Kicsi, hófehér, és nagyon puhának tűnik -Neked van macskád?!
Szinte végszóra üvöltöttem el magam. A kölyök éppen a fenekét riszálta amikor észrevettem, és a legjobb pillanatban támadta meg gazdája fejét. Valószínűleg csak a haját akarta egy kicsit megtépni, de mivel kérdésemre Noe megfordult az arcán ért célba. Szerencsétlenségemre a fiú annyira megijedt a macska landolásától a pofáján, hogy az állat könnyen tovább lökte őt. Egyenesen felém, nyugtáztam a fejemet tapogatva. Pont a vállával jött nekem.
-Hógolyó! Könyörgöm, ne a fejemet célozd! Arra még szükségem lenne- szidta meg a macskát, két keze között fogva. Csak azért nem nevetek az összekarmolt képén, mert a fejemet sikeresen bevertem a falba is, így pedig egyszerre három helyem is fáj. Élöl, hátul és belül.
-Ha eddig nem kaptam agyrázkódást, most már biztosan megtörtént- nyöszörgöm kínomban.
-Jaj. Azt hiszem ideje elindulnunk- rakja le a hófehér csodát.
-Kaphatok valami fejfájás csillapítót?- észre se vettem, hogy ez az ágy ilyen hatalmas, de már mászok egy ideje az eleje felé.
-Attól tartok nem. Majd bent biztos ,kapsz egy csomó gyógyszert, de addig is ki kellene bírnod. Amúgy mit csinálsz?
-Nem egyértelmű?- nézek hátra -Kímélem a fejemet- lehet nem ez a legjobb stratégia, de ettől függetlenül sokkal könnyebb négykézlábon menni. Bár tény és való, hogy nehezen értem padlót -Kinyitnád az ajtót? Nem érem fel.
-Na gyere te, kímélem a fejemet!- mire a mondat végére ért már a kezeiben voltam.
-Tudsz róla, hogy kényelmes vagy?- dőlök a mellkasának.
-Most először hallottam róla- mosoly bujkál a hangjában, de nem ellenőrzöm, szemeim már alvásra készek.
-Próbálj meg felébreszteni, ha odaértünk- ásítom.
-Hmm? Szép álmokat.
Az, hogy egy tigris miért volt vicces miközben felém osont, és egy hóviharban, miért változott végül kiscicává örök rejtély maradt az álomhatárom falain belül. Pedig igazán érdekelt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése